24. fejezet

 Drága Olvasóim! Egy hosszabb szünet után ismét itt volnék és teljesen feltöltődve vágtam neki az írásnak. Remélem nektek is elnyerte a tetszéseteket. Ha tetszik nyilványítsátok ki bárhogyan a véleményeteket. Mint ahogyan láthatjátok új külsőt kapott a blog. Kíváncsi lennék mi a véleményetek róla, szóval kommentbe jelezzétek, hogy tetszik-e. Nem is szaporítom tovább a szót, jó olvasást a részhez! :)

Nem fogadott hívások

Éreztétek már úgy, hogy az egész világ megszűnik körültettek és nem tudsz senkire és semmire odafigyelni. Én még sosem, de úgy látszik eljött ez az idő is. Egyfolytában Zayn járt a fejemben, akármit csináltam minden apró szösszenetről az ő arca jelent meg előttem. A szüleim már furcsállva néznek rám, de ilyenkor próbálok rájuk mosolyogni ezzel is eloszlatni borús gondolatukat. Az kéne még csak, hogy azt higgyék, valami idióta bál hiányzik.

Egy hét telt el azóta, hogy Zaynnel beszéltem és az óta is folyamatosan csörög a telefonom. Mindig érzek egy kis kísértést, hogy felvegyem, de aztán inkább lehalkítom a telefont, belefúrom a fejem a párnába és addig zokogom, míg el nem alszom. Természetesen ezt a szüleim észre sem vették, csak magukkal törődtem, aminek most kifejezetten örültem. Nem is merek belegondolni, hogy mi lenne akkor, ha megtudnák milyen társasába keveredett. Azt hiszem, kitörne a következő parasztháború. Ezen mosolyognom kellett. Az vicces lenne, de rögtön le is hervadt az arcomról a mosoly, mert megcsörrent, megint a telefonom. Először nem akartam vele foglalkozni, mert sejtettem ki hív, de mikor harmadszorra is megcsörrent, már biztos voltam benne, hogy nem ő hív. Ő mindig csak egyszer hív, majd fél óra múlva újra próbálkozik. Felpattantam az ágyról és odamasíroztam a telefonomhoz. Megkönnyebbülten szívtam be a tüdőmbe a levegőt, mikor megláttam, hogy Alex neve villog a kijelzőn. Mióta ez az incidens történt nem is találkoztunk. Igazság szerint nem is kerestem az óta a társaságát, ami miatt most egy kicsit elszégyelltem magam. Alex minden rossz pillanatban, amit a telefon után megéltem, ott volt és nem hagyott magamra. Megvigasztalt, mikor olyan rosszul éreztem magam. Nem akartam megbántani azzal, hogy nem kerestem, de úgy éreztem, szükségem van egy kis időre, míg feldolgozom a történteket. Úgy látszik Alex megértette, mostanáig. Vettem egy mély levegőt, majd sziszegve kifújtam. Ujjaim szinte magától mozdultak, elhúztam a zöld jelzést a kijelzőn.

- Igen? – szóltam bele remegő hangon. Éreztem, hogy megint a sírás határán állok. Féltem, Alex haragudni fog eddigi némaságom miatt. Egy ideig csend volt a vonal túlsó végén, gondolom a hangomból kicsendülő kétségbeesést latolgatta, majd hallottam, hogy sóhajt egyet.

- Minden rendben? – hangja lágy és kedves volt, amitől megnyugodtam. Azt hittem rögtön szemrehányásokkal fog bombázni, de ezek szerint nem haragszik. Biztosan megérti, hogy egy kicsit egyedül kellett maradnom a gondolataimmal. Azt már hozzá sem teszem, hogy az anyám szóvá tette, hogy nagyon elhanyagolom a társasági életemet. Így ebben az elmúlt egy hétben szinte minden este dög unalmas partikon vettem részt.

- Persze – válaszoltam végül Alex kérdésére még mindig remegő hangom. Miközben vele beszéltem, megint Zayn arca rémlett fel lelki szemeim előtt. Miért pont velem történik mindez? Miért? Miért nem tudom elfelejteni? Talán, ha nem hívogatna, minden órában legalább kétszer akkor könnyebb lenne.

- Arra gondoltam, hogy átjöhetnél hozzám. A fiúk is itt vannak és panaszkodnak, hogy régen láttak. Hamburgert csinálunk – tette még hozzá, mielőtt bármit mondhattam volna. Ezen elmosolyodtam. Tudja, hogy imádom a hamburgert. Életemben először vele ettem egy hamburgert a sarki gyorsétteremben, de az óta is minden áldott nap megálltunk ott legalább egyszer. Alex már azzal cukkolt, hogy igazi függőséget tud okozni és én teljes rabja lettem, úgyhogy születésnapomra elvisz egy elvonókúrára. Még most is megmosolyogtatott ez az emlékkép és ez volt az utolsó löket. Szükségem volt egy kis kimozdulásra. ha továbbra is itthon maradok a szüleim rideg társaságában, nem hiszem, hogy sokáig kibírom.

- Rendben megyek – hallottam, ahogyan a fiúk a háttárban felüvöltenek, majd felváltva üvöltöznek a telefonba, amivel olyan ricsajt csaptak, hogy nem értettem z egészből semmit. Nyilván Alex kihangosította a telefont, így minden szavamat hallották a fiúk is. Mosolyogva ráztam meg a fejemet. Talán ez volt az első igazi mosolyom az óta a nap óta.

- Szuper – halom végül meg Alex hangját a ricsajon keresztül, majd hallom, ahogyan egy csendesebb hely felé veszi az irányt, mert már alig hallottam valamit a fiúkból. – El tudsz készülni egy óra alatt? – kérdezte, mikor már egy csöndes helyre ment. Gondolom be ment egy szobába.

- Igen.

- remek, akkor egy óra múlva ott leszek nálad – ezzel le is tette. Mosoly játszott ajkaim körül. Talán ezt már előbb meg kellett volna tennem. Máris jobb kedvre derültem ettől az egésztől. Sokkal jobban éreztem magam, egészen addig, míg meg nem szólalt megint a telefon. Azt hittem Alex hívott vissza valamiért, de mikor megláttam a kijelzőn lévő nevet megdermedtem. Miért nem fogja föl, hogy nem akarok vele beszélni? Múltkor mindent elmondtam neki. Mit akar még? Ujjaim önmagától tudta már mit kell tennie, automatikusan lehalkítottam, majd hátat fordítottam a telefonnak. Szemeimben megint gyűlni kezdtek a könnyek, de dühösen letöröltem őket onnan. Ma nem akarok rá gondolni. Jól akarom érezni magam a fiúk társaságában, miközben esszük a hamburgert. Talán ma sikerül Zaynt az agyam leghátsóbb zugába száműznöm. Legalábbis nagyon remélem.

Vagy fél órán keresztül azon vacilláltam, hogy mit vegyek fel. Most nincsenek itthon a szüleim, szóval nem kell olyan ruhákat felvennem, ami nekik tetszik. Azokból a ruhákból fogok választani amit Alexel együtt vettem. Végül a választásom egy rózsaszín szettre esett. Rózsaszín farmer, hozzá illő szintén rózsaszín felső, aminek a derekán van egy masni és a nyaka egy kicsit meg van eresztve, amitől még dögösebbé teszi ezt a ruhát. Mikor megláttam a voltban, rögtön tudtam, hogy ez kell nekem. Hozzá kivettem egy rózsaszín tornacipőt, táskát, órát. Azt hiszem kicsit sok lett a rózsaszínből, de nem baj. 

Megérte, ahogyan végigmértem magamat, úgy éreztem elégedett vagyok az öltözékemmel. Viszont ha a szüleim meglátnának így,a kor azt hiszem szívinkfartust kapnának. Eleve úgy gondolják, hogy a rózsaszín egy kihívó szín és olyat csak az utcalányok hordanak. Na, mindegy. ma nem akarok rájuk gondolni. Ideje végre jól éreznem magam. Viszont, ha folyton elkalandozik a figyelmem ez aligha fog menni. Mire leértem Alex már ott várt a kapunál. Mikor beültem rögtön a nyakába ugrottam örömömben, amin elkezdett nevetni.

- Nem is hittem volna, hogy eljössz – mért végig, mint aki meg akar bizonyosodni róla, hogy minden rendben van velem és tényleg itt vagyok mellette. – Nagyon jól nézel ki – tette még hozzá elismerő tekintettel. Éreztem, hogy egy kis pír kúszik fel az arcomra. hát igen, van ami sosem változik. Még mindig nem szokta hozzá, hogy valaki nyíltan megdicsérjen, ráadásul egy fiú.

- Köszönöm – mosolyogtam rá. – Örülök, hogy hívtál – tettem még hozzá mire Alex szeme megvillant, de mielőtt megfejthettem volna, mi lehet az már el is tűnt. Lehet, hogy csak képzeltem.

- Minden rendben van? – kérdezte aggodalmas tekintettel, majd megint végig mért, de most az arcomon felejtette a tekintetét.

- Ma este nem akarok róla beszélni. Jól akarom érezni magamat – hárítottam el a további kérdés özönöket. Alex egy ideig még tanulmányozott, majd beleértően bólintott és nagy szerencsémre, végre kikanyarodott az útra.