23. fejezet

 

 Csalódtam benned

Reggel a telefonom csörgésére ébredtem. Próbáltam nem foglalkozni vele és visszaaludni, de ahogy az álom küszöbére értem, ismét megszólalt. Bosszúsan kászálódtam ki az ágyból, majd dühösen odacsörtettem a ruháimhoz, hogy megkeressem a telefonomat. Mire végre megtaláltam, de amint a kezembe vettem újra elkezdett zenélni. A kijelzőn egy idegen szám villogott, amitől megállt az ujjam a levegőben.

- Vedd már fel azt a telefont. Valaki még aludni szeretne – a hirtelen hangfoszlányoktól ijedtemben ugrottam egyet. Alex álmos tekintettel kukucskált ki a takaró alól.

- Bocsi – motyogtam zavartan, majd figyelmemet a már elnémuló telefonra fordítottam. Nem telt bele sok idő és ismét megszólalt, de ezúttal nem haboztam. Gyorsan megnyomtam a hívás fogadás gombot, nehogy Alex megint morogjon.

- Halló? – suttogtam halkan, miközben lassan kihátráltam a szobából. Alex elégedetlenül hümmögött. A vonal túlsó végén egy ideig semmit nem lehetett hallani, majd egy nagyon is ismerős férfihang szólalt meg a vonal túlsó végén.

- Szia Molly – itt egy is hatásszünetet tartott, majd bizonytalanul folytatta – Zayn vagyok – nem kellett ahhoz bemutatkoznia, hogy tudjam kicsoda. Pontosan emlékszem a hangjára. Nincs szükségem emlékeztetőre.

- Mit akarsz? – kérdeztem flegmán. Azt akartam sugallni felé, hogy már egyáltalán nem érdekel, pedig ez hazugság volt. Nagyon is érdekelt, de nem akartam, hogy megadja. Szinte biztos voltam benne, hogy rögtön kihasználná a sebezhetőségemet, azt pedig végképp nem bírnám ki. Nincsen túl sok tapasztalatom a fiúkkal, de ha mindegyik olyan, mint Zayn, akkor nem is akarok tapasztalatot szerezni.

- Szeretnék bocsánatot kérni – annyira ledöbbentem, hogy szóhoz sem tudtam jutni. Ugye ezt most nem gondolta komolyan? Átvert, megalázott és kitett annak a három nőnek a mocskolódásainak. Komolyan azt hitte egy bocsánatkéréssel el, van minden intézve? Ha tényleg ebben reménykedett, akkor nagyon nagy tévedésben van.

- Azt hiszed egy bocsánatkéréssel mindent el tudsz intézni? – hallottam, ahogyan a vonal túlsó végén vesz egy mély levegőt, majd lassan kifújja. Gondolom erőt, gyűjt, hogy elő tudja adni az újabb hazugságait. De ezúttal nem fogok bedőlni neki. Résen leszek. – El sem hiszed mekkorát, csalódtam benned – folytattam tovább mikor hallottam, hogy válaszolni akar valamit. Szavaim miatt ismét elnémult.

- Most már ez mindig így lesz? – kérdezte meg végül, mire a szívem fájdalmasan összeszorult, mivel olyat készöltem mondani, amit én sem akartam, de muszáj volt. Nem akartam, hogy megint átverjen.

- nem, Zayn. – hallottam, hogy megint sóhajt egyet, ezért gyorsan folytattam – Kérlek, ne keress többet. Nem akarlak látni többet.

- Ne… - mielőtt befejezhette volna a mondatot, kinyomtam és azon nyomban ki is kapcsoltam a telefont. Tisztában voltam vele, hogy vissza fog hívni, így legalább nem esek kísértésbe. Szememből kigördült egy könnycsepp, mire gyorsan odakaptam a kezemet és letöröltem. Nem akartam sírni. Anyám mindig úgy tartotta, hogy a sírás a gyengeség jele. Nem akartam én is azoknak a lányoknak a nyomdokaiba lépni, akik éjszakákon át sírnak egy fiú miatt. Gyorsan visszalopóztam Alex szobájába és bebújtam az ágyba. Alex egyenletesen lélegzett, amiből rögtön tudtam, hogy visszaaludt, pedig most jól esett volna egy baráti vigasztalás. Próbáltam visszaaludni, de egyszerűen nem ment. Hiába számoltam a bárányokat egyfolytában Zaynen járt az eszem. Alexnek igaza volt mikor azt mondta, ne bízzak meg benne. Pedig mennyire hittem benne, hogy másképp fog alakulni, mint ahogy Alex megjósolta. Sajnos ismét megeredtek a könnyeim, de erre már nem vettem a fáradtságot, hogy letöröljem. Úgysem látja senki. Tisztában vagyok vele, hogy ezzel azt mutatom ki mennyire gyenge, vagyok, de most ez sem tudott érdekelni.

***

Legközelebb arra keltem, hogy valaki erőteljesen rázza a vállamat. Alig bírtam kinyitni a szememet, mivel a sok sírástól eléggé fájt, de azért megerőltettem magamat. Alex tekintetével találtam szemben magamat, aki aggódva pásztázta az arcomat. Biztosan szörnyen nézett ki, ha ilyen aggodalmasan vizsgálgat.

- Jól vagy Molly? – kérdezte aggódva. Félőn bólintottam, mivel a fejem is úgy fájt, hogy majd szétrobbant. Nem mertem megmozdítani, mert akkor biztosan sikítani fogok a fájdalomtól. Alex szerencsére előre látó volt és odakészített az éjjeliszekrényre gyógyszert és egy pohár vizet. Hálásan mosolyogtam rá, mikor odanyújtotta nekem a kis pirulákat és a pohár vizet. Épp nyitottam a számat, hogy kifejezzem a hálámat, mikor megszólalt.

- Ne köszönd meg – értetlen tekintetemet látva, folytatta – Akkor nem használ. Sosem hallottad még ezt? – amennyire az erőmből kitelt megráztam a fejemet. Alex megint elvigyorodott, de nem szólt egy szót sem. Megvárta, míg megiszom az utolsó csepp vizet, csak aztán szólalt meg ismét. – Lassan kezd el öltözködni. Hazaviszlek – szavai hallatán elkomorodtam.

- Nem akarok, haza menni – bukott ki belőlem. Már csak anyám faggatózása hiányzik. Semmi szükségem most az okoskodásukra.

- Tudom, de akkor is, muszáj – kacsintott rám. Gondolom próbált jobb kedvre deríteni, de nem nagyon sikerült neki – Akarsz róla beszélni? – kérdezte végül gyengéden. Valami mosolyfélét erőltettem az arcomra, és úgy néztem rá, bár még én is éreztem, hogy mennyire hamis az arcomra kiülő mosoly.

- Ennyire látszik? – be se fejeztem a kérdést Alex heves bólogatásba kezdett. Ettől a heves reakciótól elnémultam. Igaz, hogy pár órával ezelőtt ég arra vágytam, hogy kibeszélhessem magamból ezt a rettenetes fájdalmat, de most elbizonytalanodtam. Biztosan el akarom mondani Alexnek? Ő az egyetlen barátom, ő az egyetlen, akiben megbízhatok, de nem vagyok benne biztos, hogy akarom őt a gondjaimmal traktálni. Van neki is elég.

- Na, ki vele – noszogatott gyengéden. Jól esett, hogy nem erőszakoskodott és megpróbálta gyengéden kiszedni belőlem, ami ennyire nyilvánvalóan kiakasztott. Egy nagy sóhajtás kíséretében, végre belekezdtem. Elmondtam neki a délelőtti beszélgetésünket és a Zaynnel kapcsolatos minden érzelmemet. Alex egyetlen egyszer sem szakított félbe. Jó érzés volt végre valakinek kibeszélni a bánatomat, anélkül, hogy esetleg szobafogságba ítélt volna vagy gyengének és mihasznának nevezett, volna. Alex megértette, hogy milyen nehéz helyzetben vagyok, ahogyan azt is milyen mély érzéseket indított el bennem Zayn. Ilyet még soha senki iránt nem éreztem. Mondjuk nem sűrűn járkáltam kint a ház körül. A szüleim soha nem engedtek sehova. Talán éppen ez volt a baj. Ha többet eljárok otthonról, megismerem a csalódást, és most nem érezném úgy, hogy a szívem szakad meg, ahányszor csak Zaynra gondolok. Most merem csak bevallani magamnak igazán, hogy azért hittem annyira Zayn jóságában, mert a gondoltam ő az a nagy Ő, amire minden lány vágyik. Úgy látszik tévedtem.